Egy: az első rész tesztjében azt írtam, hogy kerülni fogom a spoilereket. Viszont ahogy gondolkodtam rajta, hogy hogyan veszem majd sorra a dolgokat, arra jutottam, hogy ilyen jellegű game-ek egyes epizódjairól lehetetlen úgy beszélni, hogy az olvasó ne tudjon meg bizonyos részleteket a történet folytatásáról. Természetesen a nagyobb döntésekről, konkrétumokról kerülöm az írást, de a "nagy vonalat" nem fogom tudni kihagyni. Így javaslom, hogy csak azok olvassák el ezeket a teszteket, akik: már túl vannak a játék aktuális részén, vagy épp nincs kilátásban, hogy a közeljövőben játszani fogják, mire oda jutnak, addig meg úgyis elfelejtik az itt olvasottak részleteit. Vagy akiket egyáltalán nem zavarnak a spoilerek: tudom, hogy léteztek ti is (a "lightosabb" légterelő elemek engem sem feltétlenül zavarnak).
Kettő: csipkebokor vessző. Ja, nem is, hanem: mivel az első résznél leírtam, hogy milyen jellegű cuccról van szó, érintettem a grafikát, a soundtrack-et, és ezek a dolgok nem igazán szoktak nagyot változni epizódról epizódra, így az újabb részek tesztjei kisebb lélegzetvételűek lesznek. Persze azért fenntartom magamnak az opciót, hogy ezekről a területekről is említést tegyek, ha érdemesnek érzem.
Episode 2 - Rules: vágjunk bele!
Az első és a második rész között ugrottunk egy kicsit az időben, és a srácok egy ideje egy elhagyatott erdei nyaralóban tengetik téli napjaikat. Mikor csatlakozunk hozzájuk, épp "Jedi tréning" zajlik a közeli folyóparton; Sean ugyan nincs az Erő birtokában, de nagytesóként rá hárul a tanító szerep Daniel képességének feltérképezésében.
A kisebbik Diaz srác viszont betegeskedik, így bátyja úgy dönt, hogy itt az idő felkeresni az anyai nagyszülőket. A fiúk anyjáról még nem ismerjük a full sztorit, de már az első részben is voltak rá utalások, hogy nagyon korán lelécelt az életükből nyom nélkül, amiért Sean utálja. Ugyan a nagyszülők sosem voltak túlzottan oda a vejükért, Sean arra apellál, hogy szégyellik magukat a lányuk helyett, így segítenek majd rajtuk (milyen nagyszülők lennének amúgy is, ha nem tennék?).
 |
| - Ez az, ifjú Padawan, de azért a tenyered mosd meg mielőbb! |
Persze gyerekeknek nehéz ezeket a szabályokat hosszú távon betartani, és előbb-utóbb mindenképpen megszegik valamelyiket, vagy egy-egy döntésünk következményeképp, vagy egyszerűen azért, mert a történet úgy kívánja.
Az epizód alcíme viszont inkább azokra a szabályokra utal, amiket Daniel-be próbálunk nevelni (Sean-on keresztül) a telekinetikus képessége használatával kapcsolatban, az egész rész folyamán. A játék számon tartja, hogy összességében biztattuk-e a kistesót az "Erő" használatára, vagy azt neveltük belé, hogy titkolja, amikor csak lehet, és csak a legvégső esetben játsszon Jedit. Előre látom, érzem, hogy a hátralévő epizódokban milyen súlyos következményei lehetnek mindkét irányvonalnak, főleg, hogy már az aktuális zárásnál is ízelítőt kapunk ebből.
Olyannyira, hogy először fordult velem elő epizodikus, choice & consequence alapú játékok esetében - pedig imádtam a Telltale szinte összes cuccát is -, hogy újrajátszottam egy epizódot, mert nagyon nem voltam elégedett azzal, ahogy alakítanom sikerült a dolgokat. Annak ellenére, hogy a műfaj egyik jellemzője az átlagnál magasabb újrajátszhatóság, én mindig is úgy játszottam ezeket, hogy... Általában úgy éreztem, hogy olyan döntéseket hozok, amikkel "együtt tudok élni" (beleélve magam a dolgokba), ha meg hibáztam, azt vállalom. Az életben sincs "redo", vagy idő-visszatekerés, mint az első LIS szezonban, és ugyan mondhatjuk, hogy ennek az a lényege, hogy ez nem az élet - menedék az elől, ugyebár, escape -, de úgy érzem, hogy az első végigjátszásom a canon, amit egy újrázással "felülírnék". Azt meg nem szeretném. Ha meg szimplán úgy viszonyulok hozzá, hogy megtartom a "kánonom" a fejemben, de azért megnézem, hogy alakulnak a dolgok más döntésekkel, akkor attól tartok, hogy összekeverednének az emlékeim, mire érkezik a folytatás. Szóval az egyik legújrajátszhatóbb műfaj az én könyvemben a leginkább "egyszer játszós", legalábbis úgy másfél éven belül. A Telltale féle GoT-t például újrajátszottam két év elteltével. Na de elkalandoztam - szokásom, amihez majd hozzászoktok, remélhetőleg -; a lényeg, hogy itt most muszáj voltam átírni az eredeti történetemet, több dolog miatt, amiket spoiler-ifikus okokból nem részleteznék.
 |
| A nagyi főztjénél nincs jobb. |
Mindez azt hiszem elég jól érzékelteti, hogy a Dontnod továbbra is a legjobb ebben a játékosi döntéseket és azok következményeit előtérbe helyező narratív műfajban (eltekintve a tavaly nyári Vampyr-tól, ami egyébként szintén nem volt rossz, de leginkább csak azt kellett eldönteni benne, hogy milyen stílusban fogjuk játszani - átadjuk magunkat a vámpirizmusnak, vagy ellenállunk -, aztán ahhoz tartani magunkat).
Az epizód nem túl akciódús, de körülbelül a felétől kezdve ügyesen fokozza a drámát a végéig. A nagyszülői házban lenyugszanak, elkényelmesednek a srácok is, és mi játékosok is - bennem sikeresen nosztalgiát ébresztett újfent a LIS, gyerekkori, nagyszülőknél való hangout-okkal kapcsolatos emlékeket, érzéseket hozva elő.
Aztán viszont jönnek a szálak, amik komplikálják a dolgokat:
- Daniel mindenképpen szeretne szétnézni számára ismeretlen anyukája egykori szobájában, amit Claire szigorúan zárva tart.
- Amíg a nagyszülők vasárnapi misén vannak, a kis Diaz átszökik Eriksenékhez haverkodni Captain Spirittel, aminek az lesz a vége, hogy elmegyünk velük a karácsonyi vásárba fenyőfát és potenciálisan ajándékokat venni - még ha ellenkezünk is Sean-nal, a többiek leszavaznak minket.
- Míg üres a Reynolds ház, Sean-t (és minket) nehéz döntés elé állítja a vezetékes telefon (a mobilunktól megszabadultunk a Roads végén), illetve Stephen laptop-ja. Számomra egyáltalán nem volt egyszerű például eldönteni, hogy felhívjuk-e Lylát, Sean legjobb barátját, akit ha az első részben felhívtunk, tudjuk, hogy nagyon megviselik a történtek.
Az internetet szerencsére anélkül is használhatjuk, hogy bejelentkeznénk valahova, így például meglátogathatjuk az első epizódbeli segítőnk, Brody blogját, a rap rajongóként számomra már elsőre is szimpatikus nevű "A Tribe Called West"-et.
 |
| Beaver Creek's Got Talent |
Minderre viszont szinte garantált, hogy nincs elég pénzünk (a pontos mennyiség függ a korábbi döntéseinktől).
A vásár területén van egy rajz-spot Sean-nak (amikről írtam az előző rész tesztjében), ahová leülhetünk művészkedni egy kicsit. Jópofa csavar a lassan már megszokottá váló dologban, hogy menet közben Chris felfigyel a munkánkra, és lenyűgözve Sean tehetségétől megkér minket, hogy dobjuk fel a valóságot némi fantáziával (nem is ő lenne; bírom a kis srácot.).
 |
| Bromance első látásra |
Inkább kitérek még pár dologra, amit elmulasztottam az első epizódnál, illetve kiegészítek ezt azt.
A grafikáról például azt írtam, hogy nem túlzottan nagy az előrelépés: nos, meg kell követnem magamat, és titeket, mert: de. Miután alaposabban szemügyre vehettem ezt (oh, és a két epizód között upgrade-eltem a gépemet, meg a monitoromat, úgyhogy ezek a shotok már "gyárilag" HD felbontásúak - katt a teljes méretért), és nézegettem ezt-azt az első szezonból, arra jutottam, hogy szemmel láthatóan sokkal részletesebb minden. A mimikák noha még most is picit merevek néha, de nagyságrendekkel jobbak. És ebben a játékban láttam az egyik eddigi legjobb megvalósítását annak, ahogy a karakterünk mély nyomokat hagy a hóban mászkálva.
Az aktuálpolitikai felhangokról, amiket kicsit tolakodónak éreztem az első fejezetben: örömmel jelentem, hogy ezúttal nekem csak egy karakternél tűnt fel, hogy ilyesmiket adtak a szájába az írók, és ott is sokkal organikusabb, hihetőbb volt a dolog, ráadásul az újrajátszásomból kiderült, hogy szinte teljesen el is kerülhető vele az interakció. Hangsúlyozom újra, hogy alapvetően nincs bajom azzal, ha próbálnak az alkotók ilyen témákra rávilágítani, amíg nem tolakodó, öncélú a dolog. És itt nem az, sőt, még érdekes is volt a beszélgetés az említett figurával, aki nem vette észre, hogy Sean a másik oldalán van annak, amiről ő papol.
Amire egyáltalán nem tértem ki előzőleg, pedig dicsérendő, az a színészi játék, ami szuper szinte kivétel nélkül az összes karakternél. Sean esetében jó lenne majd egy kicsivel nagyobb érzelmi tartományt hallani, mert főleg a belső monológjainál - mikor a megvizsgálható dolgokra kattintunk - szinte mindig ugyanazt a búvalb*szott tónust használja sóhajokkal tarkítva, ami egyrészt a történet miatt érthető, de számomra kezd unalmassá válni. Fel lehetne dobni gyakrabban apró humoros megjegyzésekkel, szarkazmusokkal. (Az a kevés, ami van ezekből, az jó, működik.)
A hangját adó színész nagyszerű munkát végez eddig, az már az írók dolga, hogy színesebb érzelmi palettát kívánjon meg a jövőben a játéka, amire számítok is.
Reménykedem benne, hogy a 3. részre legalább egy kicsivel kevesebbet kell várni.
Oh, és emlékeztek az elejéről a második pontomra? Weeeeell... :)
 |
| 7/8 szelet pizza |
